Az utóbbi évtizedekben a magyar társadalomban is alaptapasztalattá vált a mindig új és újabb médiumok megjelenése és elterjedése, a mindennapi élet kommunikációs feltételrendszerének folyamatos átalakulása. A szakirodalom – de a mindennapi nyelvhasználat is – kommunikációs forradalmaknak nevezi azokat a nagy léptékű folyamatokat (Barbier et al. 2004), amelyek nem csupán új technológiák megjelenését és elterjedését hozzák magukkal, hanem a társadalom, a kultúra és a gazdaság számos területét is megváltoztatják. A kommunikáció- és médiatudomány a kilencvenes évektől kezdve – az internet gyors elterjedésével számot vetve – a mediatizáció fogalmát használta az átalakuló kommunikációs valóság leírására, megragadására. A mediatizáció a legtágabb értelemben az emberi történelem egyik alapvető (meta)folyamatát jelöli, amely hatókörét, kiterjedését tekintve leginkább a civilizációval vethető össze: évszázados távlatokban gyökeresen átalakítja a szocializáció, a társadalmi élet feltételrendszerét (a gazdaságot, a politikát, a vallást, az oktatást stb.) (Hepp 2010). Szűkebb jelentésében a mediatizáció a mindennapi élet szféráját középpontba állítva, konkrét esetek kapcsán mutatja be, hogy az új médiumok elterjedése milyen változásokat okozott a kultúra, a társadalmi élet különböző területein (Krotz 2007).
Ebben a nagy időtávokat átfogó, ugyanakkor egyre gyorsabb tempójú mediatizációs folyamatban az elmúlt 10-15 év fokozati jellegű változásokat hozott. David Morley angol médiakutató már az ezredforduló környékén arról számolt be, hogy az otthonokban, az intézményekben és a nyilvános kommunikációban a legkülönfélébb információs és kommunikációs berendezések valóságos inváziója zajlik (Morley 2001, 20). Ez a megfigyelés számos empirikus adattal is alátámasztható, s főként a fiatal generációk, a különböző ifjúsági közösségek esetében vált láthatóvá, hogy a mindennapi élet helyszíneit (elsősorban relatív olcsóságuk miatt) elözönlötték a különböző médiumok. Sonja Livingstone angol médiakutató ehhez kapcsolódóan médiumokkal jól felszerelt otthonról (media rich home) beszél, amelyben a fiatalok a saját médiumokkal gazdagon felszerelt hálószobájukból kiindulva tudják feltárni a körülöttük lévő világot, miközben maguk a külvilág számára észrevétlenek maradhatnak (Livingstone 2002).
A mindennapi élet mediális összefüggésrendszerében újabb változásokat hozott a digitális médiumok, majd röviddel ezután a közösségi médiumok megjelenése. Egy speciális kommunikációs környezet jött létre, amelyben a mediális cselekvések keretét nem a tömegmédiumok fogyasztása jelenti, hanem a digitális közösségi médiumok aktív használata. Egy olyan környe zet, amelyben az otthon védett atmoszférája összekapcsolódott az online közösség virtuális tereivel. Azáltal, hogy a közösségi médiumok nyilvános társadalmi térként is működnek, a fiatalok otthonának, a hálószobának falai mind áttetszőbbek lettek, sokkal diffúzabbá váltak a privát és a nyilvános közötti határmegvonások, újra kellett gondolni a fizikai, reális terekre érvényes normákat. Az átfogó mediatizációs folyamatokból következik, hogy a mindennapi élet kereteként szolgáló tér voltaképpen a médiumokkal folytatott individuális cselekvések eredményeképpen jön létre.
Az új mediális technológiák legalapvetőbb sajátosságai túlléptek a szűkre szabott informatikai-műszaki területen, s az utóbbi 10-15 év mediális átalakulásainak kulcskategóriáivá váltak. Így legelsőként a digitalizáció, amely sokkal többet jelent annál, mint hogy a kommunikációs folyamatban az analóg jeleket felváltják a digitális adatok. Mivel a digitalizáció következtében a digitális adatok (például a képek) könnyen kezelhetőkké váltak, ezért alapvetően átalakult a mediális cselekvések módja. A kommunikációs szituációk „laikus résztvevői” is képesekké váltak arra, hogy mindenféle speciális ismeretek nélkül digitális adatokat alakítsanak át, helyezzenek más mediális környezetbe, archiválják vagy kommentálásra használják azokat.
A médiumok pluralizációja és diverzifikációja nem csupán a médiumok elterjedését, a mediális kínálat számszerű növekedését jelenti, hanem a mediális cselekvések kiterjedését is magában foglalja. Hiszen az ugyanazon üzenetek továbbítására alkalmazható, különböző mediális platformok megsokszorozódásával megnőtt a választási lehetőségek száma a kommunikáció résztvevői számára. A konvergencia fogalma a korábban elkülönített médiumvilág összeolvadásának tendenciájára utal: a médiumok többsége multimediális eszközzé válik, azaz különböző felhasználói lehetőségeket, mediális platformokat foglalhat magában.
Az új, a digitális világot meghatározó médiumrendszer további fontos, kvalitatív jellemzője, hogy – szemben a túlnyomórészt helyhez rögzített (az otthon, a munkahely falai között megtalálható) hagyományos médiumokkal – megteremti a mobil használat lehetőségét.
A társadalom és a médiatechnológiák viszonyát vizsgáló kutatások szerint a mediatizáltság átfogó trendjén belül jelentős különbségek figyelhetők meg az egyes társadalmi csoportok között a médiumokhoz fűződő kapcsolatot illetően. Elsősorban a fiatalabb korosztályok – az 1981 és 2001 között született (néha „millenniuminak” is nevezett) „Y generáció”, illetve a legfiatalabbakat magában foglaló „Z generáció” – világa jellemezhető a különböző digitális technológiák mindenütt jelenvalóságával, az új médiumok kreatív, a korábbi korosztályoktól eltérő használatával. Ez a változás nemcsak a társadalomkutatók figyelmét keltette fel (Livingstone, Sonja & Bober, M. 2005), hanem különböző társadalmi diskurzusok széles körben tárgyalt témáját jelentik.
Az ezredforduló körül Amerikában számos könyv jövendölte egy új generáció megszületését; egy „digitális bennszülöttekből” álló „új törzs” megjelenését, akik számára a számítógép, az internet kínálja szocializációjuk természetes hátterét. A tanulmányok, könyvek az elmúlt évtizedben felrajzolták e korosztályi csoport mediális cselekvéseinek jellegzetes kulturális mintázatát, mindennapjainak meghatározott napirendjét. A főként különböző tanácsadó cégeknél, a gazdaság és a tudomány határvidékén dolgozó szerzők (Marc Prensky, Don Tapscott, John Palfrey és Urs Gasser vagy a német Horst Opaschowski) sikeresek voltak eszméik terjesztésében. Egy érdeklődő és fogékony olvasóközönség, többszörösen is érintett szakemberek (taná rok, gazdasági szereplők) számára kínáltak vonzó, optimista – és könnyen érthető/értelmezhető – képet az új generációról.
A netgeneráció fogalmának egyik megalkotója, Don Tapscott 1997-ben megjelentetett, The Rise of the Net Generation című könyvének hősei digitális médiumokkal jól ellátott háztartásokban nőnek fel, melyeket szüleiknél szélesebb körben, kreatívabb módon tudnak használni (Tapscott 1999). Tapscott alapvetően pozitív képet fest a generáció pszichikai jellegzetességeiről, szociális kapcsolatairól, politikai mintáiról. Így – egyebek mellett – kiemeli speciális formájú kíváncsiságukat, önállóságukat, saját személyiségükkel való kísérletezéseiket éppúgy, mint az etnikai kisebbségek iránti toleranciájukat.
„Megdöbbentő, hogy az oktatás minőségének romlásával kapcsolatos viták közepette figyelmen kívül hagyjuk a legalapvetőbb okot. A mostani tanulóink radikálisan megváltoztak. A mai diákok már nem ugyanazok, mint akikre a jelenlegi oktatási rendszert tervezték.” (Prensky 2001a, 3) Így kezdődik az ITnemzedék egyik szószólójának, Marc Prenskynek sokat hivatkozott könyve, a The Digital Natives. Alaptétele szerint a média világán belül zajló gyökeres átalakulás nem értelmezhető a társadalmi- technikai fejlődés hagyományos, evolúciós szemléletű koncepciói mentén, mivel kiterjedése, hatóköre túlnő ezeken. Az új, digitális (média)világ leírásához új szótárra van szükség; ehhez próbálja megteremteni a kiindulópontokat erőteljes metaforái, néha leegyszerűsítő dichotómiái segítségével. Prensky kategória-rendszere – annak ellenére, hogy nem igazán szisztematikus adatokon, empirikus kutatásokon, mint inkább benyomásokon, egyedi megfigyeléseken alapul – nagy karriert futott be, az „új IT-nemzedék” leírásakor lépten-nyomon találkozhatunk vele (Prensky 2001b, 2006).
Prenksy szembeállít két, korosztályi szempontból elkülönülő társadalmi csoportot, a „digitális bennszülötteket”, illetőleg a „digitális bevándorlókat”. A szerző szerint a digitális bennszülöttek fiatal generációja magától értetődő módon, „veleszületetten” birtokolja a számítógép, a videojátékok és az internet nyelvét. A korábbi generációkhoz tartozók többsége ugyanakkor képtelen ezt az új nyelvet teljes mélységében elsajátítani; beszédükben, fordulataikban, s gondolkodásukban mindig érződik valamifajta „akcentus”; annak bizonyítéka, hogy nem uralják magától értetődő módon ezt az idiómát.
Prensky és követői bináris oppozíciópárok rendszere mentén különítik el a két csoportot; s e felosztás során főként egyetlen dimenzióra: a digitális technológiához fűződő viszonyra támaszkodnak. Amíg a „bevándorlókra” általában nem pazarolnak túl nagy figyelmet, addig az írásaik középpontjában álló fiatalok csoportját érzékletes képek, leginkább ideáltipikus kategóriák segítségével festik le. A főként hálózatokban szerveződő fiatalok az információkat gyorsan befogadják, sokszor párhuzamosan dolgozzák fel ezeket. Szöveg helyett a mindennapi kommunikációs kapcsolataik középpontjába inkább a képet és a hangot állítják, és sokszor igen játékos, fantáziadús formában alkalmazzák ezeket az eszközöket.
A különböző (főként ifjúsági) digitális kultúrák értelmezése kapcsán az elmúlt évtizedben élénk viták alakultak ki. Sok kritikus szerint az olyan címkék használata, mint „digitális bennszülöttek”, a „Z vagy IT-generáció”, túlságosan homogén képet fest erről a korosztályi csoportról, miközben elfedi a csoporton belül létező, releváns különbségeket, például a digitális világhoz való hozzáférést a tényleges médiahasználatot illetően. Ezt az esszencialista nézőpontot erősítik a kutatások hátterében meghúzódó módszertani megfontolások is, melyek inkább eltüntetik, semmint kiemelik a csoporton belüli különbségeket.
E kritikák hatására a fiatalok médiafogyasztását vizsgáló kutatások az utóbbi évtizedben két irányba kezdtek elmozdulni. Egyrészt a digitális technológiák különböző (konkrét) elsajátítási módjai és meglehetősen diverz használati kontextusai kerültek középpontba, hiszen a közösségi web kínálatát a fiatalok különböző célok mentén használják. Így például a Facebook sok esetben csak a mindennapi internethasználat általános kiindulópontját jelenti, az általánosabb információk feltalálási helyét. A felhasználóknak a speciális érdeklődéseik kielégítéséhez másfajta hálózatokhoz, platformokhoz kell fordulniuk. Másrészt a médiahasználat és a kommunikációs szokások vonatkozásában az empirikus vizsgálatok mindinkább a korosztályon/generáción belüli törésvonalakra koncentrálnak. Így mutattak elmozdulást a „digitális bennszülöttek” ideáltipikus konstrukciójától egy korosztályi csoport sokféle – ugyanakkor közös vonásokat is felmutató – praxisának és stratégiáinak kutatása felé.
Különösen fontos helyet foglal el az új, digitális médiumok által meghatározott médiacselekvések között a kép- (fotó és videó) használat radikális átalakulása az ezredforduló tájékán. Noha a fotózás, a képek létrehozása és (újra)felhasználása, a különböző kép-szöveg összeállítások már a digitális korszak előtt is fontos szerepet játszottak a mindennapi kommunikáció szituációiban, főként a különböző ifjúsági kultúrák világában, ám az elmúlt tíz évben ez a szerep radikálisan megváltozott. Lev Manovich amerikai médiateoretikus a 2005-ös évet tekinti ebből a szempontból kulcsfontosságúnak, ekkortól figyelhető meg a webalapú videótartalmak robbanásszerű fejlődése, különböző technológiai, gazdasági okok miatt (Manovich 2011). A professzionális képrögzítő eszközök árának csökkenése, a mobiltelefonokban megjelenő kép- és videórögzítési lehetőség, a médiatartalmak gyors megosztását lehetővé tevő programok elszaporodása együttesen vezetett oda, hogy a digitális kép és a képfeldolgozás a laikusok nagy tömege számára is új lehetőségeket teremtett, amelyek korábban, az analóg fotó korszakában nem léteztek.
E technológiai változás következtében a képek szerepe, jelentősége, a képek használatának egész szabályrendszere alaposan átalakult az új média digitális alapú környezetében. Olyan széles körben elterjedt, rutinszerűen használt kifejezési eszközökké váltak, amelyek szinte minden esetben kísérik, kommentálják a mindennapi kommunikáció szituációit, különböző cselekvések kiindulópontjaiként szolgálnak. A képek lettek a digitális világ legfontosabb mediációs közvetítőeszközei, folyamatosan cirkulálnak az offline és az online világ között, eseményekről számolnak be, rendezvényekről tudósítanak, híreket közölnek. (Ez nem előzmények nélküli; a kilencvenes évek kultúrakutatói már rámutattak arra a folyamatra, ahogyan távoli világok hírei, eseményei megjelennek a személyes, privát térben, s elkezdik átalakítani a mindennapi élet horizontját. Az ezredforduló után a képtermelés általánossá válásával maguk a szereplők hozzák létre saját médiumcsatornáikat.)
A képek láthatóvá teszik a digitális világban uralkodó alapvető mediális elvet: egy olyan mediális környezetet alkotnak, amely a mindennapi élet egész területére, a közösségképzés folyamatára, a hálózatszerű cselekvésekre kiterjed. A kép- és videótermelés kulturális eszközzé válik, amely a különböző közösségek önmegjelenítésének, strukturálódásának legfontosabb kikristályosodási pontját jelenti. (Természetesen itt is meg lehet találni az előzményeket: a különböző szubkultúrák mindig is előszeretettel használtak fel új médiaformátumokat, -műfajokat, kísérleteztek különböző médiumokkal.)
Danah Boyd médiakutató a „sokféle, hálózatalapú képi világ” (networked publics) fogalmával írja le ezt a folyamatot, ahogyan a kollektíven létrehozott, befogadott, elterjesztett képek összekapcsolják az egyes felhasználókat, az individuális nyilvánossá gokat, s kialakul egy „transzlokális hálózati tér” (Boyd 2011). Ezek a hasonló elvek mentén felépülő, egyazon médiatechnológiai hátteret használó képi világok ugyanakkor – a szereplő aktivitásaik, szociális hálózataik stb. mentén – egymástól is nagyon különböznek, minden felhasználó létrehozza a saját képi világát. A különböző kutatások arra tesznek kísérletet, hogy a transzlokális hálózati téren, a kiterjesztett képi világon belül folytatott kommunikációs, interakciós szituációkban elkülönítsenek különböző képcselekvéseket.
A képeknek a digitális világon belül is megmaradt a hagyományos leképező, dokumentatív funkciójuk. A különböző profilképek létrehozása pontosan erre utal, szerepük egy személy képviselete a digitális világban zajló kommunikáció során. Már itt megjelenik a digitális képi világot, képhasználatot jellemző kettősség, amely számos vita forrása. Egyrészt sok felhasználó számára létezik az igény az „online” és az „offline” világ összekapcsolására, arra, hogy a képek valamilyen reális „test” dokumentálásának funkcióját töltsék be. De éppen a profilképek szolgáltatnak példát a kreatív átalakításra is, amelynek célja nem a leképezés, az azonosítás, hanem a játékos újraalkotás. Ebben az esetben a felhasználó a reális testet elrejti valamilyen szimbólum, fantáziaalak, narratíva mögé. A saját profil így kínál játékteret ahhoz, hogy az egyes szereplők különböző elképzeléseket, tervezeteket, esetleges fantáziákat kipróbálhassanak, másokkal megvitathassanak.
A képek fontossá váltak mint a kommunikációs szituációkat létrehozó, azokat strukturáló és mediáló eszközök. „Posztolásuk”, megosztásuk és kommentálásuk kiterjedt baráti-ismerősi köröket tart folyamatosan mozgásban, képekre sok esetben képpel, illetőleg videótartalom publikálásával válaszolnak. A képek, videók ebben a kommunikációs összefüggésben integrációs terekként értelmezhetők, mint olyan csomópontok, amelyekben más társadalmi terekből, élményösszefüggésekből származó referenciák összetalálkoznak.
Mindez átvezet a képcselekvések másik területére, ahol a képek mint híradások tűnnek fel. A mindennapi kommunikációs környezetben gyakorlatilag korlátlan számú lehetőség kínálkozik a saját értékpreferenciák megjelenítésére, ízlésítéletek megfogalmazására, azaz az én folyamatos inszcenálására. Eltűnik a korábbi mediális korszakra jellemző, éles határvonás a privát és a (tömeg)mediális képi világok között. A „szelfi” néven elhíresült önportrék sajátos képtípust képviselnek, amely egy új, rendkívül széles körben elterjedt vizuális műfajt is megteremtett, sajátos formavilággal, narratív struktúrával.
Az új kommunikációs környezet felértékeli a képek sajátos szerveződési formáinak, a képarchívumoknak a jelentőségét. A digitális világban – az analóg világhoz hasonlóan – a képek sohasem elszigetelten léteznek, mindig különböző képtársulásokba szerveződnek. A digitális médiumok a felhasználók számára készen kínálják azokat az eszközöket, amelyek segítenek az egyes események dokumentálásában, a múlt illékony nyomainak megőrzésében, s melyek a képek csoportosítását elvégezhetik. Így az idővonal, a time-line kronologikus elrendezést tesz lehetővé, de a felületek lehetőséget nyújtanak különböző, tematikusan rendezett képalbumok csaknem automatikus létrehozására. Az archívumelv erőteljesen érvényesül a digitális világon belül, annak egyik fontos szerveződési formáját alkotja.
A képek mindennapi életben megnövekedett szerepére, jelentőségére utal azoknak a felületeknek (blogoknak, fórumoknak) a nagy száma, amelyek a különböző „amatőr” szereplők által készített képek értékelésével, a képekről való mindennapi tudás bővítésével foglalkoznak (Mester 2007). A (jó) képek iránti, mindinkább jelentkező igény következtében megnő a képkészítők ázsiója, jelentős kulturális és társadalmi tőkére tehetnek szert kifejezetten a képek készítésére specializálódott szereplők. Nem csupán technikai felkészültségüket értékelik nagyra a hálózati tér más résztvevői (s próbálják ezt különböző módokon maguk is elsajátítani), hanem pozitív visszajelzéseken keresztül folyamatosan „megjutalmazzák” azokat a képkészítőket, akik nem sajnálnak időt és energiát fordítani mind tökéletesebb képek létrehozására.
A képek helyi értékének, jelentőségének megváltozása az utóbbi évek egyik legizgalmasabb kutatási témáját jelenti a kommunikáció- és médiatudomány területén. Már az eddigi kutatások is számos új ismeretet halmoztak fel, főként a fiatal generáció médiumokhoz fűződő kapcsolatáról, elsősorban az internet, a digitális médiumok terjedése kapcsán. Ugyanakkor e kutatások több olyan elméleti és módszertani előfeltevéssel is rendelkeztek, amelyek nem minden esetben segítették elő, hogy valóban alapos és részletgazdag képre tegyünk szert e generáció és a médiavilág kapcsolatáról, a képek használatának különböző kontextusairól. Jelen tanulmányban amellett próbáltam érvelni, hogy érdemes az egyes csoportok, ifjúsági kultúrák speciális képcselekvéseit egymástól való különbségükben szemlélni. Így válhat láthatóvá az a speciális szerep, amelyet a képek az egyes felhasználói csoportok mindennapi kommunikációs szituációiban betöltenek.
Barbier, Frédéric – Lavenir, Catherine Bertho (2004): A média története: Diderot-tól az internetig. Budapest: Osiris.
Boyd, Danah (2011): Social Network Sites as Networked Publics: Affordances, Dynamics, and Implications. In Papacharissi, Zizi A (ed.): A networked self: identity, community and culture on social network sites. New York–London: Routledge, 39–58.
Hepp, Andreas (2010): Mediatisierung und Kulturwandel: Kulturelle Kontextfelder und die Prägkräfte der Medien. In Hartmann, Maren – Hepp, Andreas (Hrsg.): Die Mediatisierung der Alltagswelt. Festschrift zu Ehren von Friedrich Krotz. Wiesbaden: Verlag für Sozialwissenschaften, 65–84.
Krotz, Friedrich (2007): Mediatisierung: Fallstudien zum Wandel von Kommunikation. Wiesbaden: Verlag für Sozialwissenschaften.
Lievrouw, Leah – Sonja Livingstone (ed.) (2002): Handbook of new media: Social shaping and social consequences. London: Sage.
Livingstone, Sonja (2002): Young people and new media. Childhood and the changing media environment. London: Sage.
Livingstone, Sonja & Bober, M. (2005): UK Children go Online. Final report of key project findings. A research report from the UK Children Go Online project (www.children-go-online.net, April 2005).
Manovich, Lev (2011): A mindennapi (média)élet gyakorlata. apertura.hu/2011/tavasz/manovich. Az esszé eredeti megjelenése: Manovich, Lev: The practice of everyday (media) life. In Lovink, Geert – Sabine Niederer (ed.): Video VortexReader – Responses to YouTube. Amsterdam, Institute of Network Cultures. 2008. 33–44.
Mester Tibor (2007): Milyen a „jó kép”? A fotóra vonatkozó beszédmód a közösségi digitális gyűjteményekben, a fotozz.hu példáján. Esettanulmány.archiv.maimano.hu/dokumentumok/itt_es_most/mester.pdf
Morley, David (2001): Familienfernsehen und Medienkonsum zu Hause. Televizion, 14, 1, 20–25.
Prensky, Marc (2001a): Digital Natives, Digital Immigrants. On the Horizon. NCB University Press, Vol. 9 No. 5, www.marcprensky.com.
Prensky, Marc (2001b): Digital Natives, Digital Immigrants, Part II: Do They Really Think Differently? From On the Horizont NCB University Press, Vol. 9 No. 6, www.marcprensky.com.
Prensky, Marc (2006): Don’t Bother Me Mom – I’m Learning. Paragon Press.
Tapscott, Don (1999): Growing Up Digital: The Rise of the Net Generation. McGraw-Hill.
Tapscott, Don (2001): Digitális gyermekkor. Kossuth: Budapest.